Hol máshol, mint az indexen lehetett olvasni arról, hogy Magyarország lett a sereghajtója a közép-európai régiónak.

Meglepődtél?

Nem.

Érdekel?

Igen, de csak most, hogy ilyeneket írnak. Holnap már nem érdekel.

Pedig attól, hogy az Indexen olvasod, még lehet igaz! Pedig attól, hogy ez nincs hatással a holnapi kenyér árára, még lehet probléma. Pedig attól, hogy azt hiszed nincs baj, még elsüllyedhet ez a hajó is.

Megmondó ember vagyok, hát megmondom szerintem mi a baj.

Az a baj, hogy magyarok vagyunk. Ennek pedig súlyos következményei voltak eddig is, és lesznek ezek után is.

Európainak tartjuk magunkat, és büszkék vagyunk az ezeréves múltunkra. Azt gondoljuk magunkról, hogy mi egy nagyra hivatott nemzet vagyunk. Azt gondoljuk magunkról, hogy a világ nélkülünk szegényebb lenne. Azt gondoljuk magunkról, hogy minket mindig eltiportak a galád vascsizmások, és tulajdonképpen mi nem tehetünk arról, hogy a tatárok beözönlöttek, hogy a törökök itt voltak 150 évig, hogy aztán az osztrákok üljenek a nyakunkra, és őket a a németek majd az oroszok váltsák. Mindez idő alatt az ország területe kétharmaddal csökkent, európára gyakorolt kulturális és politikai befolyásunk pedig a nullával egyenlő. Utálnak minket a szomszédaink, lenéznek minket a nyugati országokban, ahogy mi is fennhéjázóan viselkedünk a tőlünk keletre lévőkkel.

Mindeközben a parlamentben a haszonleső politikusok egy új nemzedéke mentében jár, Nagy-Magyarországos övcsatot tűz az övére, kimondva-kimondatlanul idegengyűlöletet szít, és megnevezetlenül is a zsidókat teszi felelőssé azért, hogy Magyarország itt tart. Mert tudvalevő, hogy mindenki zsidó, aki nem Magyar. Az amerikaiak, a franciák, a németek, és mindenki akinek pénze van, és félti tőlünk az vagy zsidó, vagy zsidóbérenc.

Nem is értem miért erre pazarlom itt a sorokat, nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy hogyan jutottunk idáig.

Nem a XX: században kezdődött, hanem már jóval előtte. A hét vezérrel. Mert heten voltak. Hét ember pedig nem akarhatja ugyanazt. Ez lett a magyar nemzet átka. A Magyar történelem folyamán, senkinek soha nem sikerült elérni, még a legrátermettebb vezetőknek sem, hogy ebben az országban egyetértés legyen. Hogy egy célért mozgósítsuk az energiáinkat. Hogy felismerjük az összefogásban rejlő erőt.

Szerintem a földön nincs még egy ország, ahol ennyi ember utálja egymást. Ahol ennyi ember gyűlöli a szomszédját, és fél mindenkitől akit nem ismer, mert magából indul ki, és azt gondolja, ha Ő megtenné, a másik is megfogja. Bizalmatlanság, félelem, rosszhiszeműség, és mindezek tetejébe még haszonlesés. Olyan koktél van bennünk összegyúrva aminél rosszabbat még nem ivott a világ. Azon csodálkozom, hogy mivel érdemeltük ki mégis a fennmaradást.

Mielőtt jöttek a tatárok, és ezt a Tormay Cécile könyvében olvastam, minden magyari úr nagyban leszarta, hogy mit mond a Király. Mert IV. Béla időben kezdte a riasztást, és kérte a nemeseket, hogy építsenek kővárakat, hogy készüljenek ostromra, mert jön a tatár könnyűlovas horda.

Nem készültek. Nem építettek. Nem hitték el amit a Király mondott, mert magukból indultak ki, és inkább azzal voltak elfoglalva, hogy a kunoknak bezzeg földet osztogatnak, és ők nem kapnak semmit, sőt tőlük vesznek el. Szemét-mocskos-rohadt király.

A tatárok pedig jöttek. És nem találtak kővárakat. Ahol mégis, azt kikerülték. Volt még rajtuk kívül is mit fosztogatni.

A törökök? Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás sikerrel verte vissza a terjeszkedő oszmán birodalom próbálkozásait. Miért? Mert keménykezű faszagyerekek voltak, akik nem hagyták magukat befolyásolni a magyari-uraktól, akik akkor is húszan harmincféle érdek mentén próbáltak helyezkedni. Kellő hatalommal bírtak ahhoz, hogy mindenki kussoljon körülöttük, és azt tegye amit ők mondanak. Nem is sikerült a töröknek bevenni az országot.

Aztán jött a hatalom gyengülése, jött a Habsburg ivadék, és jött Szapolyai, aztán jöttek a törökök is, és rövidesen Magyarország három részre szakadt.

A magyari-urak eztán sem nyugodtak. Miután Savojay Jenő kitakarította a törököt Budáról, azt vártuk, hogy Ő is menjen. Nem ment. A Habsburgok pedig a nyakunkon maradtak, tovább mint a törökök. Mert velünk könnyű dolguk volt. Egy pofon ide, egy tallér oda, és mi ahelyett, hogy felismertük volna az egységben az erőt, megint pártoskodással zúztuk szét saját magunk jövőjét.

Rákóczi is Bécsben élt egy ideig. Szórta a pénzt, próbált beilleszkedni, de a gyökerei végül nem eresztették, és vesztére egy olyan nemzet forradalmának állt az élére, amelyik első az árulásban, ha kap kekszet és szexet. Tudták ezt a Habsburgok is, és ha nem is könnyen, de legyőzték a lázadókat. Csak néhány nemes magyari-úr kellett hozzá, akiknek jó időben kellett felajánlani pénzt vagy hatalmat.

Aztán ott van 48. Nem véletlenül tartom ma is Március 15.-ét a legnagyobb magyar ünnepnek. A legtöbben ekkor voltak képesek összefogni a közös ügyért. Az összes magyar kisebbség képviseltette magát a hősök között. Akkor valahogy nem tudott fogni rajtunk a magyar-átok. Egy ideig. Aztán felülkerekedett a magyar-virtus, és Kossuth kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Ez mindent semmivé tett. Ennek köszönhető, hogy a Habsburg-ház szövetségesre talált, és az oroszokkal kiegészülve képesek voltak minket legyőzni. Pedig akkor megvolt az esély. Egy buta hiba kellett hozzá, hogy elbukjunk.

Végül azonban a Habsburgok is belátták, hogy a forradalmak helyett jobb kiegyezni velünk, hiszen túl sokba kerül a rend folyamatos fenntartása egy olyan államban, ahol a magyar virtus uralkodik. Kiegyeztünk, és azt mondom, hogy ez egy fél győzelem volt, ami részben a 48-49-es forradalomnak is köszönhető. Sokan haltak meg a békéért, de talán megérte.

Magyarország második aranykorának is nevezhetnénk ezt az időszakot, ha nem egy gazdasági, politikai és társadalmi téren is haldokló rendszer részeivé váltunk volna az 1867-es paktummal. Ez egyébként nagyon is jelentős haszonnal kecsegtetett a magyari-uraknak, akik aztán le is fölözték a hasznot. Móricz halhatatlan regénye a Rokonok, egy későbbi korrajz hűen be is mutatja ezt. Mintha csak ma íródott volna.

Az első világháború aztán új korszakot nyitott, de sajnos a lehető legrosszabb értelemben.

A világháború utáni vérfagyasztó és igazságtalan arculcsapása az országnak máig olyan emlék, amivel egyszerűen nem tudunk szembenézni. Nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy feldolgozzuk ezt az élményt.

A Horthy-korszak volt az első kísérlet arra, hogy ne kelljen szembenézni saját rossz döntéseinkkel. A történet végét mindenki ismeri. Megint a vesztesek közé kerültünk. Jöttek a kommunisták, és ez ellen semmit nem tehettünk volna még akkor sem, ha a jó oldalon álltunk volna. Teheránban, Jaltában és Potsdamban már minden eldőlt.

1956. A nemzet egysége megint megkérdőjelezhető. Sokakat a bosszú hajt, de védelmükre legyen mondva, hogy a sztálinista diktatúra túlkapásaira adott válaszok legalább egy része igazságos volt. Azt Danton, Marat, Saint-Just és Robespierre óta tudjuk, hogy a forradalom igazságtalan, és a sok bűnös mellett ártatlanok is meghalnak. Hát itt is ez történt, és ennek köszönhető, hogy a mai napig megosztott a kérdésben az ország. Nem haragudhatunk azokra, akiknek a szülei ártatlanul a lámpavasakon végezték, és a mai napig ellenforradalomnak tartják 1956 október 23.-át.

Viszont 56 eleve halálra volt ítélve. Az atomháború árnyékában nem számíthattunk a nyugat támogatására. Nem is támogattak minket. El is buktunk. Orosz csizma alá kerültünk, és az orosz csizma kemény.

1989. Rendszerváltás. Mindenki boldog, de közben a gazdasági káoszt kihasználó magyari-urak egy új generációja nő ki a földből. Demokratáknak nevezik magukat, akiknek a kezében a politika csak egy eszköz a pénz és a hatalom megszerzéséért folytatott harcban. Gonosz játékot űznek. Eleinte sok a szétosztani való, mindenki odakap ahol többet sejt, de soknak jut így is. Később már egymást kell akasztani a pénzért.

Új nemzedékek alapjait rakják le az új szerencsevadászok, miközben az átlagember, akinek a legfőbb dolga az lesz, hogy higgyen, elkezd hinni. De nem annak amit a vaksi szemével lát, a süket fülével hall, vagy a tompa agyával gondol. Ezekre a szervekre nincsen többé szüksége senkinek. A demokraták és politikusok szemével látnak, az ő fülükkel hallanak, azt gondolják amit ők akarnak, és azt mondják amit ők akarnak hallani. Ehhez nincsen szükség agyra. Ezt a zombik is megcsinálják.

Az legutóbbi esély a társadalom felnőtté válására ismét elveszett. A remény, hogy egy régió vezető erejévé válunk, hogy büszkévé tegyük azokat a magyarokat akik a határ túloldalán élnek, hogy szövetségeseket szerezzünk a körülöttünk lévő országokban, elveszett. A magyar nemzet megosztottabb mint valaha. Nem vita ez, hanem háború. Háború amit gyűlölet vezérel. Az ész csatát vesztett az érzelmek ellen.

A magyarok megosztottsága már nem csak itthon érezhető. A határ túloldalára is átvittük a hülyeséget. Minden országban ahol a Magyar kisebbségben él, ott összefogásra lenne szükség. Egy közös frontra melyet a nemzetiséget elnyomó rendszer ellen állítunk. Ehelyett kisebb pártokra oszlanak, politikai nézetek alapján döntenek arról, hogy ki magyar és ki nem az. Szavukat, erejüket vesztett közösségek harcolnak, inkább egymás ellen mint a saját jogaikért.

Amikor pedig rájönnek, hogy valami nincs jól, egyből megkeresik ki a hibás. Rendszerint meg is találják. Másban. Mindig másban. Mert könnyebb a szálkát észrevenni más szemében, mint sajátunkban a gerendát, mondta nekem ezt már Anikó néni is az általános iskolában, amikor a másikra mutogattam. Én tanultam belőle. Mert én különleges vagyok? Nem. Mert emlékezni akarok. Mert gondolkozni akarok. Mert a saját gondolataimat értékesnek tartom. Mert én elhiszem magamról, hogy nekem is lehetnek értékes gondolataim. De azt is elhiszem, hogy neked is lehetnek. És meghallgatlak. Legfeljebb vitatkozom. Még az is meglehet, hogy meg tudsz győzni.

Elkavarodtam. A megosztott magyarokról volt szó, akikre nem kell odafigyelni. Mert megosztottak, és gyengék. Mert azok akarnak lenni. Hát tessék...

A bejegyzés trackback címe:

https://nepnewsda.blog.hu/api/trackback/id/tr144542955

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.